Csütörtökön délután, 14 órakor kísérték utolsó útjára Fenyő Miklóst a Farkasréti temetőben. A búcsúztatót zárt körben tartották meg: a családtagok mellett csak közeli barátok és egykori zenésztársak lehettek jelen. A nyilvánosság kizárásával zajló szertartást megelőzően a rajongók múlt pénteken a Hősök terén gyűltek össze, ahol hatalmas tömeg rótta le tiszteletét a legendás előadó előtt.
A rock and roll hazai ikonja utoljára 2025. december 28-án lépett színpadra az Erkel Színházban, ahol még egyszer hatalmas sikert aratott. Január elején súlyos légzési panaszokkal, tüdőgyulladás gyanújával került kórházba, ám az alapos orvosi ellátás ellenére szervezete nem tudta legyőzni a kialakult szövődményeket. Január 31-én hunyt el, alig néhány héttel azelőtt, hogy március 12-én betöltötte volna 79. életévét. Halálát nemcsak családja – gyermekei, unokái és párja, Erika – gyászolja, hanem az egész ország.
Fenyő Miklóst a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A megemlékezés részeként a jelenlévők fehér lufikat engedtek a magasba, ezzel tisztelegve az énekes emléke előtt.
Az angyalföldi évek után most végleg elbúcsúzott a várostól, és megérkezett Farkasrét csendes, idős fái közé. Ez volt az utolsó útja. Azok várták, akik a legközelebb álltak hozzá, de nem volt taps, nem volt hangos köszöntés – csak a búcsú fájdalmas csendje lengte körül a pillanatot. Nehéz volt elképzelni őt ebben a némaságban, hiszen egész lényét az élet, a zaj, a színpad fénye és a zene határozta meg. A szél időről időre megmozdította a temető fáinak ágait, miközben a feketébe öltözött gyászolók döbbenten álltak.
Utolsó „fellépésén” nem rock and roll szólt, hanem halk gyászzene. Sokan talán legszívesebben felkiáltottak volna, hogy inkább szólaljon meg még egyszer az ő hangja, dacolva a halállal. De most nem nevetett senki. Fenyő Miklóst valóban magukkal vitték a jampi angyalok.
A sírnál egyre többen gyűltek össze. Megérkezett Szandi is, visszafogott fekete öltözetben, férje, Bogdán Csaba karjába kapaszkodva. A zenész egykori felfedezettje könnyeivel küzdve búcsúzott barátjától és mentorától. A közelben csokrokba kötött fehér lufik vártak, hogy később az ég felé induljanak.
A megemlékezés egyik legmegrendítőbb pillanata az volt, amikor Fenyő Miklós lánya, Dió a mikrofonhoz lépett. Szavai nem hagyományos gyászbeszédet alkottak, sokkal inkább egy lány őszinte vallomását édesapja elvesztéséről. Hangja hol határozott, hol elcsukló volt, időnként könnyek szakították félbe mondandóját.
– A gyász olyan, mint a szeretet: határtalan, és soha nem fogy el. Meg kell tanulnunk együtt élni vele – fogalmazott.
Édesapjáról így beszélt:
– Apa mindig egyenes volt, az életben és az alkotásban is. Büszkébb nem is lehettem volna arra, hogy az ő lánya vagyok. De most azt kérdezem: ki leszek nélküled, az ölelésed és az őszinte kritikád nélkül?
Beszédében megemlékezett Fenyő Miklósról mint filozófusról, barátról, családtagról, nagyapáról és apáról. Közben időről időre felcsendültek az ismert dalai, amelyek még fájdalmasabbá tették a felismerést: az a hang, amelyet hallanak, már nem szólalhat meg többé élőben.
Szólt édesanyjáról, valamint édesapja társáról is, aki élete utolsó szakaszában nemcsak társa, hanem alkotótársa is volt. Beszélt bátyjáról, akit az örökség továbbvivőjének nevezett, és megemlítette az unokákat is, akik most még értetlenül állnak a veszteség előtt.
Ezután a gyászolók egy-egy fehér lufit kaptak, és együtt indultak el a művészparcella felé. A sírnál egyszerre engedték el a léggömböket, amelyek egymás mellett emelkedtek az égbe – mintha a zenész lelkét kísérnék tovább. Amikor a föld betemette a sírt, senki nem mozdult. Szikora Róbert, Dolly és Novai Gábor némán álltak egymás mellett, miközben halk zene szólt a hangszórókból.
A temetés után Szikora Róbert röviden így fogalmazott:
– Most imádkoznunk kell. Az élet megy tovább, és Miki is azt akarná, hogy zenéljünk. Ezt fogjuk tenni, az ő emlékéért.
Novai Gábor szavai is a fájdalmat tükrözték:
– Olyan veszteség ért bennünket, amit még fel sem tudtunk fogni. Ezek a pillanatok örökre bennem maradnak.
A gyászolók csendben indultak haza. A sírt virágok és koszorúk borították, miközben Fenyő Miklós már messze járt – az örökzöld álom felé, a jampi angyalok kíséretében.
